Kinek milyen szín jut eszébe, ha Afrika kerül szóba? Nekem eddig a sárga. Kiszáradt folyók, napégette pusztaságok, száraz fűcsomók… Ehhez képest, amit itt láttunk az a zöld. Harsány zöld! Rengeteg füves aljnövényzet. Persze, ehhez jókor kell idejönni! Mi éppen az esős évszak elején voltunk, így nem zúdult naponta a nyakunkba rengeteg víz, de éjjelente viharok és záporok voltak. Napközben sem sütött hétágra a nap, de kellemes (kicsit párás) volt a levegő. Kizöldült a pampa és gyarapodtak az állatok.

Ennek köszönhettük, hogy láthattuk a hatalmas gnucsordák vonulását kilométereken keresztül. Az autót, biztonsági okokból elhagyni tilos volt. Egy biztonságos helyen azonban engedélyt kaptunk kiszállni. Leültünk a fűbe és hagytuk, hogy hatalmába kerítsen bennünket a látvány, amint gnúk, gazellák, zebrák százai hömpölyögnek körülöttünk, tőlünk néhány méterre… Részesei lehettünk a vonulásuknak…

Nemcsak állati, emberi sztorikkal is gazdagodtunk. Egy alkalommal Abdul Mpuruty, a guide-unk nekiiramodott a pusztaságnak. Mi kíváncsian vártuk, hogy milyen új látnivalót kerít nekünk elő. Valahogy jobban ráállt a szeme az állatokra, mint nekünk. Mi még azt sem láttuk, hogy mit kellene néznünk, ő már mondta, hogy ott, balra egy sakál, vagy éppen egy oroszlán!

Most azonban nem állatot, hanem egy álldogáló dzsipet pillantottunk meg. Mint kiderült, valami eltört, a kerék tengely, vagy valami hasonló. A két belga turista, - az utasok-, tanácstalanul ténferegtek a kocsi körül, míg a szerelővé alakult túravezető birkózott a feladattal. Mivel a nemzeti park szabályai szerint éjjel turista nem lehet kint, ezért megkértek bennünket, hogy elvinnénk-e őket a szálláshelyükre? Természetesen bepréseltük őket a terepjárónkba, de a csomagjaik már csak a tetőn fértek el… Így esett, hogy a hanyagul rögzített hátizsákok egyike leesett, de George, a belga utas csodával határos módon, pont abban a pillanatban nézett hátra,mikor a csomagja katapultált, így nem lett nagyobb baj. Nem tudom, hogy ha csak a szállásnál veszik észre, akkor lett volna esély megtalálni valaha is, azokon az útra nem hasonlító ösvényeken, amin járkáltunk, miközben már majdnem sötét volt…? Azért, még jutott nekik egy kis izgalom ezen kívül. Mikor kitettük őket, akkor derült ki, hogy az egyikük övtáskája a lerobbant autóban maradt. Nekünk is sietős lett, mert a kitérő miatt majdnem ránk esteledett, így már nem vártuk meg a folytatást, de az élet meghozta másnap! A zebrára vadászó oroszlánoknál összefutottunk belga barátainkkal és elmondták, hogy a kocsijuk megjavult, az övtáskájuk meglett. Érdekes, hogy a hatalmas területen, amit 4 nap alatt bejártunk, innentől mindennap összefutottunk velük, hol a gepárd négyesikreknél, hol csak úgy a pustában.. Mégis kicsi a világ!

Nemcsak egzotikus állatokat, hanem egzotikus emberi életeket is láthattunk. Meglátogattunk egy maszáj falut. Érdekes volt.

A mai napig nem tudom, hogy ezt az élményt hová tegyem. Inkább zavarban voltunk, mintsem felhőtlenül jól éreztük volna magunkat, pedig a maszáj falu lakói mindent megtettek, hogy ízelítőt adjanak az életükből. Akkora a távolság az ő és a mi életünk között, hogy nincsenek rá szavak. A mai napig úgy élnek, mint évszázadok óta, bár láttunk hordozható napelemet a sárból és tehéntrágyából tapasztott kunyhóik tetején. Ez, szerintem, a főnök mobilját töltötte, hiszen így értesültek előre a látogatók jöttéről, akiket így már a falu kapuján kívül, tánccal fogadtak…

A kötelező műsor, (tánc, dobolás, zene, helyből magasugrás bemutató) után kettesével meghívtak bennünket a kunyhójukba, családlátogatásra. Én, mivel öten voltunk, pár nélkül maradtam, így kettesben látogattam el a vendéglátómmal, egy masszai lakásba. Mint említettem tehéntrágyából és sárból tapasztják az akácia fák ágaiból készült vázra a falakat. Az éjjel esett az eső, így a falak nedvesek voltak és a napsütésben erősen tolták ki magukból az építőanyagok illatát…

Ablak nincsen a körülbelül 4 méter átmérőjű, kör alakú házikón, csak a tetőn egy kis luk, a középen elhelyezkedő tűzhely felett, hogy a füst távozhasson. A tűzhely néhány kődarabból áll, amire a lábast helyezik…. Nincs hűtő, mosógép, tv, gáztűzhely, stb…

A kunyhó egyik része két fülkére van osztva. Az egyik hálófülke a szülőké, a másik a gyerekeké. Házigazdámnak csak egy felesége és három gyermeke volt, fiatal ember lévén. És, talán elég gazdag sem volt még a második, harmadik asszonyhoz…

Szekrényt sehol sem láttam. Ruhákat sem. Gondolom nincs is nekik sokkal több, mint, amit magukon viselnek. Gondolatban kicsit átértékeltem azt a bőröndnyi ruhát, kacatot, amit végighurcoltunk a fél világon magunkkal. Nekik lehet, hogy egész életükben nincsen ennyi göncünk, mint amit mi feltétlenül szükségesnek véltünk magunkkal vinni, pár napra…

És mégis boldog, elégedett embereket láttunk. A házigazdám is büszkén kérdezte a körbevezetés után, hogy és az én házam milyen? Van ilyen, mint ez? Összeszorult torokkal csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem, kicsit más!

És nekik tényleg ez a világuk! Később, már Zanzibáron, beszélgettünk egy maszáj fiúval, aki néhány hónap munka után alig várja, hogy hazamehessen a kis falujába! Egyikünk megkérdezte tőle, hogy miért megy haza? A válasza az volt, hogy „mert ott sokkal jobb, hiszen láttad, nem”?

Egy maszáj faluban már messziről lehetett látni, hogy egy férfinak hány felesége volt. Ahány házikó, annyi asszony, mindegyiknek építenie kell egy külön házat! Gondolom, már csak a békesség kedvéért is!

Nem tudom, milyen hatékony a maszáj tanoda, de a gyerekek a falucska iskolájában kezdik az okosodást. Többek között angolul tanulnak. Egy isten háta mögötti, sárból döngölt falu házikóban, mobil és tv nélkül élő nép tagjai, esetenként jobban beszélnek angolul, mint mi.

Amúgy a nemzeti parkokban nem járnak buszok, autót többnyire csak a turisták használnak. Az itt élők, mindenhová gyalog mennek. Nem kevés kilométert tesznek meg az állataikat őrizve. Néha láttunk embert, aki éppen bevásárlásból tartott hazafelé, fején csomagokkal. Hogy honnan? Hová? Csak ők tudják. Az is megmagyarázhatatlan volt, mikor a pusztában egy bokor mögé bepillantva, vagy egy kis tisztáson egy-egy maszáj férfit láttunk, szokásos színes ruhájában, oldalán a macsétájával, a kötelezően hordozott botjára támaszkodva állt és csak állt, ki tudja miért, és mióta?

És ennek a számunkra megmagyarázhatatlan világnak a lakói jobban becsülik az itteni élet lehetőségeit, mint mi a magunkét.